Vannak könyvek, amelyek nem azért maradnak velünk, mert egy különleges világba repítenek, hanem azért, mert olyan érzéseket és kérdéseket fogalmaznak meg, amelyeket talán mi magunk is nehezen tudnánk szavakba önteni. A magány, az önmagunkkal való küzdelem, az elfogadás iránti vágy és az a félelem, hogy vajon szerethetőek vagyunk-e valóban.

Biró Kincső regényei pontosan ezekhez a mélyen emberi érzésekhez nyúlnak. Történeteiben nem egyszerűen romantikus kapcsolatok bontakoznak ki, hanem két sérült, bizonytalan ember próbál közelebb kerülni egymáshoz úgy, hogy közben saját sebeikkel, félelmeikkel és önmagukkal is meg kell küzdeniük. A szerző különleges érzékenységgel mutatja meg azokat a pillanatokat, amikor valaki kívülről erősnek, különlegesnek vagy akár tökéletesnek tűnik, belül azonban ugyanúgy vágyik arra, hogy valaki meglássa és elfogadja.

A Medúzalány egy olyan világba vezet minket, ahol a szépség nem ajándék, hanem átok. Leila mindenki számára az ideális nő megtestesítője, mégis éppen ez akadályozza meg abban, hogy valódi kapcsolatokat alakítson ki. Az emberek azt szeretik benne, amit látni szeretnének, miközben az igazi arcát senki sem ismeri. A történet egyik legerősebb kérdése nem az, hogy mit látunk egy emberből, hanem az, hogy képesek vagyunk-e valóban meglátni őt.

Az augusztusban megjelenő Üvegfiú hasonlóan érzékeny témákat jár körül, de más nézőpontból. Dorián és Zsófi története két olyan fiatal találkozása, akik saját fájdalmaikat cipelve próbálnak kapcsolódni egymáshoz. Mindketten szeretetre vágynak, mégis félnek attól, hogy valaki túl közel kerül hozzájuk, és meglátja mindazt, amit eddig elrejtettek.

Biró Kincső regényeinek különlegessége abban rejlik, hogy nem idealizálják sem a szerelmet, sem a gyógyulást. Nem azt mutatják meg, hogy egyetlen ember majd minden problémát megold, hanem azt, hogy a megértés, az őszinteség és az elfogadás milyen fontos lépések lehetnek önmagunk és mások felé.

A Medúzalány és az Üvegfiú olyan történetek, amelyek arra hívják fel a figyelmet, hogy mindannyian hordozunk láthatatlan részeket önmagunkból. Olyan gondolatokat, félelmeket és sebeket, amelyeket nem mindig mutatunk meg a külvilágnak. Talán éppen ezért tudnak ezek a karakterek ennyire közel kerülni az olvasókhoz: mert a különleges képességek, a fájdalmak és a történetek mögött valójában ugyanazt keresik, amit mindannyian – azt, hogy valaki végre valóban lásson minket.

A szerző a néhány kérdésünkre válaszolt, ezért most megosztjuk veletek a Medúzalány és az Üvegfiú születését röviden. 

A Medúzalány központi kérdése, hogy "Ki vagy, ha senki sem látja a valódi arcodat?". Mi inspirálta ezt az alapötletet?

Az alapvető emberi vágy, hogy valaki azért szeressen minket, akik legbelül vagyunk. Ebben a felszínes világban, ahol a legnagyobb bűn, ha nem vagyunk szépek, meg akartam mutatni, hogy a legszebbnek lenni valójában átok. Leila képessége kiemel egy komoly társadalmi problémát. 

A Medúzalány és az Üvegfiú is traumákról, önelfogadásról és a szeretet iránti vágyról szól. Miért tartod fontosnak ezekről a témákról írni a fiatal olvasóknak?

Én nem tanultam meg időben szeretni magamat, és pokol volt a tinikorom, meg a húszas éveim eleje is. Meg akarom fogni a fiatalok kezét, hogy ne szenvedjenek egyedül, és könnyebb legyen nekik, mint nekem volt. 

Írás közben melyik karakter állt hozzád a legközelebb, és miért? Volt olyan jelenet, amely különösen megérintett?

Dorián. Benne van a legtöbb belőlem. Az, ahogy szeret, a megküzdési stratégiái, a fájdalmai, a vágyai.

A legnehezebb jelenet számomra azonban az a bizonyos jelenet volt a Medúzalány végén, aki olvasta, az tudja, miről beszélek. Aki átélte azt, amit Leila, tudja, hogy erre nincsenek szavak. Nekem mégis szavakkal kellett kifejeznem, azt, amit nem lehet. 

A Medúzalányban a külső szépség, az Üvegfiúban pedig a testi-lelki sebek kerülnek fókuszba. Tudatos volt, hogy a két történet hasonló kérdéseket járjon körül más nézőpontból?

Igen, kicsit az Üvegfiú a Medúzalány ellenregényeként is értelmezhető. Míg Leila, a Medúzalány főhősnője a legszebb nő a világon, Zsófi, az Üvegfiú női főszereplője egy csúnya lány. Elképesztően sok energiát fektet a megjelenésébe, úgy fogalmaz, hogy igazából csak egy szép lánynak öltözik, de a jelmez alatt egy csúf béka. Tehát az Üvegfiúban is sok-sok meseszerű utalás várja az olvasókat.

Rá akartam mutatni, hogy a nőket nem kíméli a társadalom, ha szépek, ha nem.

Ugyanígy Olivér és Dorián is szöges ellentétei egymásnak. Míg Olivér kezdetben elfojtja az érzelmeit és fél kötődni, Dorián extrémen éli meg az érzelmeit és túlságosan ragaszkodik, emiatt nem tartják őt "elég férfiasnak". 

Mit remélsz, mit visznek magukkal az olvasók a Medúzalány és az Üvegfiú elolvasása után?

Hát remélem, sok mosolyt és könnyet. Azt szeretném, ha a könyveim az olvasók szívéhez nőnének, hiszen segítő szándékból írtam őket az öngyógyítás mellett. Hacsak egy kicsit is kevésbé érzik magukat egyedül az olvasóim, már megérte. 

Az Üvegfiú augusztusban jelenik meg. Mitől lesz más ez a regény, mint a Medúzalány?

Nyelvileg összetettebb, kreatívabb. Több szív van benne. Ezt a könyvet teljes szívből szerettem megálmodni, megírni, átírni, az első perctől az utolsóig.

Fiatalabbak a főszereplők, mint a Medúzalányban. (Leila 20, Olivér 23, Zsófi 19, Dorián 19.) Másabb problémákkal küzdenek.

A Medúzalány is fájdalmas témákat járt körül, de az Üvegfiú még ennél is sötétebb és fájdalmasabb lesz. 

Dolgozol már új történeten, vagy most szeretnéd figyelni az Üvegfiúról az olvasói visszajelzéseket?

Jelenleg egy teljesen új kéziraton dolgozom, ez most egy nagyobb falat, nagyobb kihívás. Itt nem lesz váltott szemszög, az egész történetet a főhősnő meséli el, aki sokszor kiszól egy második személynek. Igyekszem még kreatívabban használni a nyelvet, és még több gusztustalan érzést szavakba önteni.  

Ha egyetlen mondatban kellene jellemezned a könyveidet, akkor mi lenne az?

Valódiak, nyersek, fájdalmasak és gyönyörűek, de hát mi is ilyenek vagyunk, emberek. 

Leila története azt mutatja meg, hogy a külső mögött mindig ott van egy teljes személyiség, amely arra vár, hogy felfedezzék. Dorián és Zsófi története pedig arra emlékeztet, hogy a legmélyebb sebek mellett is létezhet kapcsolódás, bizalom és remény. Nem azért, mert valaki eltünteti a fájdalmainkat, hanem mert már nem kell egyedül cipelnünk őket.

Biró Kincső írásai érzékenyen beszélnek olyan témákról, amelyekről sokszor nehéz beszélni. Megmutatják, hogy a szeretet nem mindig hangos vagy látványos, és nem feltétlenül a tökéletességben található meg. Sokkal inkább abban a pillanatban, amikor valaki nem azt látja bennünk, amit a világ látni akar, hanem azt, akik valójában vagyunk.

Talán ez az, ami miatt ezek a történetek hosszú időre velünk maradnak. Mert miközben Leila, Dorián és Zsófi útját követjük, egy kicsit saját magunkra is rátalálhatunk. Arra az egyszerű, mégis rendkívül fontos vágyra, amely mindannyiunkban ott él: hogy ne csak nézzenek minket, hanem valóban lássanak.

Köszönjük az interjú lehetőséget a szerzőnek!