Sejtelmekkel teli nap volt.
Valami ehhez hasonló mondattal kéne
kezdeni. De sajnos nem volna igaz.
Átlagos nap volt, hétköznapi feszültségekkel – számlabefizetés, egy letört fülű
teáskanna –, az ősz utolsó harmada
kezdődött, és egy művészeti albumot akartam venni, ajándékba. Betértem a Moszkva antikváriumba a Széll
Kálmán téren, amely nemcsak
könyvanyagában, de nevében is őrzi
a (közel)múltat. Az ajtó mellett rögtön megpillantottam egy elegáns
Matthias Grünewald albumot egy láda könyv tetején. Belelapoztam, és nyújtottam is az eladónak, hogy szeretném
megvásárolni. Szabadkozott, hogy nemrég érkezett, még nincs beárazva, pár perc türelmet kér.
Míg várakoztam, végigfuttattam
tekintetem a verseskötetek gerincén, és leemeltem a polcról egy
világító-fehér Szapphót. Kétnyelvű, görög–magyar kiadás, szöveg alig, a lapok nagy részén
kipontozott sorok, megszakítva egy-egy szóval vagy rövid mondattöredékkel.
Egyetemista korom óta – közel húsz éve –
nem olvastam Szapphót. Azzal a lassan
formálódó érzéssel érkeztem haza, hogy dolgom van vele. Grünewald pedig örömet szerzett.
***
Szapphóról nem sokat tudunk.
Nevének – amit ő maga
következetesen Pszapphónak írt – jelentése feltehetőleg "tiszta" vagy "tiszta
forrás". Valamikor az i. e. VII–VI. században élt (Buddha és Konfuciusz ekkor még meg sem született).
Mütilénéből származott, aiól dialektusban írt (nála "Lató" és "Nioba" szerepel például, ami a –
nemzetközileg átvett – ión dialektusban "Létó" és "Niobe"), és – a feljegyzések alapján – sikeres
volt, dalait halála után több száz évvel
is énekelték.
A Szapphó után egy
évszázaddal élő athéni költő, Pratinasz Az aiol dal dicsérete című
versében szépen összefoglalja az aiól verselés lényegét:
…ó ne a feszest utánozd
és ne könnyű pongyola
múzsát, mert jobb a közép:
az új szántásba vess aiol harmóniát…
(Weöres
Sándor fordítása)
Szapphó ismertségének (és
elismertségének) egyik jele, hogy
a mütilénéiek pénzérmén örökítették
meg a képmását. "Már életében ismertté váltak versei Leszboszon, Szicíliában és Athénban,
ahol az anekdota szerint a nagy
törvényhozó, Szolón kívülről megtanulta
egy dalát, mert nem akart addig meghalni, amíg ezt a szépséget birtokába
nem vette." (Németh György: Szapphó
és versei, 1990.) És talán nem
mellékes – Leszbosz szigetén (is) élt
Szapphó –, hogy a leszboszi szerelem (a leszbikusság)
a lakhelyéről kapta a nevét. Három fivére volt. (Más források szerint csak kettő.) És volt
egy lánya, "akit anyja után Kleisznek
nevezett el." "[Szapphó] külsejét
tekintve jelentéktelen volt, és csúnya, mivel
az arca sötét, a termete pedig igen alacsony volt." (Papyri Oxyrhynychus 1800 fr. 1.) De van más
feljegyzés is: "Szapphót, a költőnőt, Szkamandronümosz lányát Platón,
Arisztón fia szépnek mondja. Arról is
tudok azonban, hogy volt Leszboszon egy
másik Szapphó is, egy hetaira, aki nem volt költőnő." (Ailianosz)
Judith Schalansky a Különféle
veszteségek jegyzéke című könyvében összegyűjtötte, miként jellemezték
Szapphót: "Honfitársa és kortársa, Alkaiosz
tiszteletreméltónak, ibolyafürtűnek és mézmosolyúnak
nevezte, Szókratész szépnek, Platón bölcsnek, Gadarai Philodémosz
a tizedik múzsának,
Sztrabón csodálatos dolognak,
Horatius maszkulinnak, bár hogy pontosan mit értett ezen, azt már nem tudhatjuk meg." (Nádori Lídia
fordítása) A költeményeiben a testvérein kívül más férfi neve nem őrződött meg. A férjét nem említi.
Amit róla tudhatunk, a neve,
"androszi Kerkülasz", leginkább fricska,
hiszen nagyjából annyit jelent: "a Férfi szigetről származó Pöcs."
Identitásáról sokféle
megközelítés maradt fent. Egyesek
szerint "férfibolond ribanc" volt, mások
szerint "leszboszi szépasszony", aki fiatal lányokat gyűjtött maga köré, és "fajtalankodott
velük". Ovidius úgy próbálta feloldani ezt az ellentmondást a Hősnők levelei 15. részében,
hogy az egyébként nőket szerető Szapphó
egy férfi iránt érzett szerelmi
őrületében önmaga ellentétévé vált, és a tengerbe vetette magát.
***
Szapphó verseinek uralkodó
témája a szerelem és
a testiség. Azt gondolhatnánk mai fejjel, hogy ez szoros analógiában van a XXI. század
szemléletével. Pedig mi sem áll távolabb egymástól, mint az ókori görög és a mostani testkép. Minden
törekvés ellenére a modern kor
tárgyiasította az emberi testet, legújabban pedig terméket (árucikket)
kreált belőle. A folyamat
megállíthatatlannak tűnik.
Ahhoz, hogy képesek legyünk
befogadni Szapphó – és általában véve
a görög antikvitás – művészetét,
képesnek kell lennünk más szemlélettel olvasni.
Hamvas Béla A hiteles
görögség című írásában (Hexakümion,
1937) a következőképpen foglalja
össze a görög látásmódot: "Nietzsche azt mondja: »…a görög testiség virágzásában (…)
keletkezett az a rejtéllyel
átitatott jelkép, amely a világ- és életörömnek a földön elért
legmagasabb megdicsőülését jelenti (…), és itt olyan mértéket alkottak, amelyhez képest mindaz, ami azóta volt és
van, rövidnek, szűknek, szegénynek bizonyult.« A görög nem lát semmit, ami nem alak, de nem lát
alakot, ami nem szellem. Nincsen
a világ istenség nélkül. Nincsen
élet halhatatlanság nélkül. Az egyszeri és
múlandó élet a végtelen, örök és elmúlhatatlan lét kinyílása: a test az istenség
megjelenése. A görög test jelképe
annak, amit él: a megdicsőült életnek.
A görög a halhatatlan ember úgy, ahogy egyszeriségében és
múlandóságában él. Ezért nem halt meg és
nem halhat meg soha. Aki az életet teljes életszerűséggel éli, az sohasem
léphet át a halálvonalon.
A pillanat nem tűnik el, mert van; az élet nem pusztul el, mert
van; az egész világ: van – örök, isteni
és halhatatlan. Görögnek lenni annyi, mint ebben a halhatatlan és örök életben élni.
A görögség idő élményéből egy – ezt az élményt jelentősen meghaladó –
gondolat lépett elő. Abból, hogy a pillanat arca tulajdonképpen örök, a másik még
mélyebb gondolat tűnik ki: a test tulajdonképpen az istenség arca –,
ebből pedig a még mélyebb, ez az, hogy:
az élet tulajdonképpen a halhatatlanság arca."
***
A prehellén világ
berendezkedése a matriarchátus volt – és ez nem csak a pelaszgokra
igaz, de nagyjából minden akkori
kultúrára, a sumerokra,
a hettitákra stb. is. (Az Ószövetség szerkesztőinek
is leküzdendő akadály volt, hogy
eredetileg nőnemű isten lelke lebegett
a vizek felett.) A férfi – Robert
Graves szavaival – megvetett nemnek számított, önálló akarattal nem rendelkezett, és csak
bizonyos – a nők által kijelölt – munkákat végezhetett. Az apaság fogalma és jelentősége
ismeretlen volt előttük (úgy hitték,
a férfiak csak szolgák és az élvezet forrásai, de a nőket a szél
termékenyíti meg).
"A jelek szerint
a törzs nimfája minden évben
választott magának egy szeretőt a környezetében lévő fiatalemberek közül, s ez lett
a király, akit az év leteltével
feláldozott. (…) Szétfröccsent vérével
megtermékenyítették a fákat, a gabonát és a nyájakat,
húsát széttépték és nyersen felfalták a királynő nimfa társnői, a szuka-, kanca- vagy
emseálarcot viselő papnők. (A későbbi
Dionüszosz-kultuszban ez erőteljes motívummá válik. – B. T.) Később úgy módosították ezt a gyakorlatot, hogy
a király akkor halt meg, amikor
nyár derekán a Nap – amellyel
azonosították – veszteni kezdett erejéből. Utána egy másik fiatalember: az ikertestvére vagy
állítólagos ikertestvére lett a Királynő szeretője, akit a téli napfordulókor áldoztak fel" – olvashatjuk
Robert Graves tudományos alapművében, A görög
mítoszokban.
A klasszikus görög
antikvitás ennek a matriarchátusnak megszámlálhatatlan elemét őrzi,
pedig közben – hosszú folyamat volt –
a berendezkedés átalakult patriarchátussá. Az egyik rendszer a másikat azonban nem felülírta és
kitörölte (mint ahogyan például
a kereszténység tette a teljes antikvitással), hanem egybeolvasztotta
a két tudást. Emiatt (is)
csodálkozhatunk rá a XXI. században
is arra, hogy a görög mitológia és irodalom minden mai helyzetnek
és problémának a kortársa, míg
a felkínált – és közben megcsontosodott – vallások elavultnak tűnnek, és mintha nem lennének
válaszaik a kor kihívásaira. (Ami pedig furcsa érzést okoz a régi görögöket olvasva, az
a bűntudat hiánya. Egyazon hangfekvésben beszéltek boldogságról és
iszonyatról.)
A mai, elvakultságra
hajlamos időkben, vagdalkozás és a sehová sem vezető dichotómia
helyett érdemes volna az ókori görögöket
tanulmányozni, amikor férfiak és nők dolgáról beszélünk. Ha a görög
archaitás valóban az európai kultúra alapja
lenne, nem volna szükség például az úgynevezett érzékenyítésre. Ha állandóan jelenlévő
tudatunk volna arról, hogy Hermész és
Aphrodité nászából kétnemű lény (hermafrodita) született, hogy Apollónt gyengéd érzelmek fűzték egy
férfihez, vagy hogy a királyok női
ruhát öltöttek, amikor hatalmukat
gyakorolták, máshogyan fordulnánk egymás
felé.
És talán, mai emberek, egy
lassú visszarendeződés szemtanúi vagyunk, amikor a patriarchátus apránként újra matriarchátussá válik. Nem
szomorúan állapítom ezt meg, és nem is örömmel – egykedvűen sem. A sorsszerűségnek nincs
köze az érzelmekhez. De bízom abban,
hogy a görög minta érvényesül –
a közösség, a közös tudás és a belátás mintája –, nem pedig politikai vagy vallási
érdekek.
***
Szapphó a jelenkori
feminizmus ikonikus alakja lehetne, ha látszana belőle bármi. Hiszen
művészetével, életével és vágyaival rólunk és hozzánk beszél. És ha – filozófiai vagy lélektani értelemben
– volna rációja a hasításnak nő és
férfi között.
Épp a költészet mutatja
meg, milyen gyorsan szétfoszló zászlók alatt vonulunk fel. Nő és férfi
– ami a lélek összetételét illeti – nincs külön. Weöres Sándor:
nőies. Nemes Nagy Ágnes: férfias. A maszkulin Balassi Bálint, ha
személyiségének női oldala nincs, talán
sosem ír verset. Mary Shelley lelkének
férfi része nélkül talán nem a Frankenstein sorait veti
papírra. A sor a végtelenségig folytatható. A művészet az egységet
tükrözi, és legfeljebb arányokban
nyilatkozik meg. Minden ember
– szülessen férfinek vagy nőnek, szeressen bárkit – egyaránt magában hordozza mindkét
(biológiai) nem vonásait, különféle
elegyítésben. A széthasítás – az ember tisztán nőként vagy férfiként való értelmezése – önfeladást és öncsonkítást is
jelent. A végeredmény: a zavar
és – mindkét lehasított fél részéről –
a ressentiment.
A kérdés társadalmi nemre
irányuló vonatkozásait szándékosan nem érintem – nem kevésbé fontos téma (és értelmezése gyökeresen
eltér a lélektanitól), de
szétfeszítené ennek az írásnak a kereteit.
A költészet (és a
zene) nem lehet (és sosem volt)
korszerű, mert az idő fogalma nem játszik
szerepet a létrejöttében. Arról szól, ami minden időben: van. A próza a jelenvaló
világ problémáiról beszél. Emiatt van, hogy könnyebb olvasni a Gilgamest vagy Anakreónt (vagy
Szapphót) a mai embernek, mint
a több ezer évvel későbbi Kármán Józsefet, Jane Austent (vagy George
Eliotot).
És vannak olyan különös
alkotók, mint Krúdy és Proust, Esterházy
és Joyce, Bodor Ádám vagy García Márquez
vagy Bolaño, vagy éppen Claudio Magris
és Lawrence Durrell, akik látszólag prózai
életművet hoztak/hoznak létre, valójában azonban mégis a költészet kategóriájába
sorolhatók.
***
Szapphó már az általunk is
ismert, antropomorfizált istenek szilárd hitében élt, költészetének némely motívuma azonban – önkéntelenül bár –
felmutatja a görög ősiség szimbolikáját.
Cs. Szabó László erről
a következőképpen ír Görögökről című könyvében: "…föld alatt
laktak az ember khtonikus istenei, sose lakomáztak napos csúcsokon, s nem játszottak
se lányokkal, se lovakkal. (…) [V]árták
s fogadták a holtakat, adtak jó
termést, küldtek aszályt, adtak
életerőt, küldtek sorvadást a halandóknak; megtestesítőjük
a földhöz tapadó kígyó. (…) [M]aradt néhány nagy töredék a Parthenón
templomelődjének oromzatáról is, az
egyik szobormű Zeusz ellensége: Tüphón,
a háromfejű, szakállas démon, felsőteste
emberé, vastagon összecsavarodó kígyófarok az alsótest. Nekik volt a nagyobb ősiségük,
nem a humanizált olümposzi istenkörnek. Sohase felejtsük, hogy fejükön bástyaszerű süveggel, polosz a
neve, a krétai papnők szobrocskái két kígyót szorongatnak karjukra
csavarva a földalatti hatalmak képviseletében, Apollón Delphoit egy
óriáskígyó: Püthón hatalmából ragadta el
(innen jóspapnőjének a neve,
Püthia), Pallasz Athéné kecskebőr mellvértje, az ai gisz kígyófejekkel
van beszegve…"
Ennek a régi
szemléletnek a szimbólumai mint
föld alatt futó vízerek helyenként felszínre törnek az ókori művekben – úgy is fogalmazhatunk,
hogy ez a sötétre hangolt ősiség
az antikvitás tudatalattija.
***
Szapphó után 192
szöveg(töredék) maradt ránk.
Az első 42 darab szapphói strófában íródott, a többi vegyes ritmikát és formát mutat (aiól
daktilikus pentameter, az aszklepiádészi
verssor különféle variánsai,
szabálytalanabb daktilikus sorok).
A magyar olvasók számára
talán a legismertebb a 102.
töredék.
Radnóti Miklós 1941-es
fordításában így szól:
Édesanyám! nem perdül
a rokka, olyan szakadós ma a szál –
vágy nehezül rám:
mert a sudár, szép
Aphrodité letepert!
Szerető, szerető
kell ma nekem már!
Ezen kívül még öt korábbi fordítása ismert
ennek a versnek, érdemes –
időrendben – végigvenni őket, már csak
azért is, hogy kiderüljön, milyen
sokféle arcot rajzoltak Szapphónak.
Szép anyám! gyolcsom szövevénye nem megy.
Szép legényemnek kifogott szerelme,
gyujt Venus engem.
(Fabchich
József, 1804.)
Édesanyám, nem perdül az orsóm,
mert vágy emészt a fiu után.
(Péterfy Jenő, 1890 körül)
Lecsapni sem bírom, drága
szülém, a bordafámat, Legény utáni lázzal ver a karcsu Aphrodita. (Sarudy György, 1902.)
Anyuskám, ne légy haragos,
Szegény szívem nagyon nehéz
Az orsómon lankad a kéz
Lelkemben a vágy: csendes, dalos
Dali legény, rád gondolok.
(Hatvany Lajos, 1909.)
Nem bírom én, drága szülém,
Már lecsapni bordafámat:
Legény után keltett bennem
Karcsu Aphrodite vágyat.
(Csengery János, 1933.)
Hajdú Péter klasszika-filológusnak
köszönöm a nyelv- és szórendhű
nyersfordítást, valamint a figyelmeztetést, hogy kitüntetetten fontosak
a nyitó és a záró pozícióban
lévő szavak (és az egész szórend is). A vers az "anya" szóval kezdődik,
és "Aphrodité"-vel zárul. E két szó közé
feszül ki a szövés (amiben
nyelvileg van egy lekoptató jellegű
töltelék, ebből lett a fordításomban a "hagyj most") és a szerelem motívuma (amely nem
konkrét fiút jelöl, nincs neme, hiszen
Aphrodité fiáról van szó, aki nem más,
mint Erósz), amely az "igába hajt" vagy
a "hámba tesz" kitételeket viseli.
Íme, az én változatom:
Anyám, hagyj most, nem
tudok szőni, a vágy könnyű hámja fonódik szivemre,
mit szorosra húz fia a karcsú-szép
Aphroditének.
***
"Minthogy az idő múlásával
Szapphó és művei, lírai költeményei éppúgy, mint dalai, elpusztultak, más verssorokat mutatok be neked példaként." (Tzetzész írása
Pindarosz versmértékeiről, XII. század)
"Nem."
(B. T., XXI. század)
