Ez a regény szinte észrevétlenül rántja be ebbe a csodálatos világba az olvasót. Ingmar története nem nagy forduldularokra épül, hanem csendes pillanatokra, emlékezésre és az újrakezdés lehetőségére. Az özvegy rendező alakja szerethető: egy olyan ember, aki a gyász után a felesége rózsakertjében talál kapaszkodót az élethez.
A történet különlegessége a kertben felfedezett régi kerti csap, amely finoman hoz be egy kis mágikus elemet a mindennapokba. Ez a motívum inkább szimbolikusan működik, és szépen illeszkedik a szárazsággal, az elmúlással és az új élet reményével átszőtt hangulathoz. A nyári forróság, a kis település légköre és a kert képei nagyon jól meg vannak írva, könnyű belehelyezkedni ebbe a lassú, szemlélődő világba.
Ugyanakkor a történet tempója időnként túlságosan is nyugodt, és nem minden szál bontakozik ki olyan mélységben, mint ahogy az ember várná.
Összességében ez egy meghitt, elgondolkodtató olvasmány a gyászról, az idő múlásáról és arról, hogy néha a legváratlanabb helyeken bukkan fel az életkedv.
